Az Inkák és az andoki kultúra

Évtizedeken keresztül próbálták történészek és antropológusok pontosan meghatározni azt a fajta szervezetet, mely fenntartotta az inka társadalmat. A viták során csak az vált világossá, hogy egy felettébb egyedi vonásokkal rendelkező, kevésbé városi társadalommal állunk szemben, mely egyedülállónak tekinthető a többi iparosodás előtti kultúrához képest.

Megállapítható, hogy az inka társadalomszervezet sajátosságának egyik alapvető tényezője az elszigetelt fejlődésben gyökerezik, miszerint az andoki emberek nem álltak kulturális kapcsolatban Dél-Amerikán kívül található társadalmakkal. Ez a jellemvonás nagy jelentőséggel bír a társadalomtudományokban, mivel az emberiség történelmében rendkívül ritkán fordul elő autonóm kulturális fejlődés.
A társadalomszervezet sajátosságának másik feltételezett tényezője az Andok földrajzi adottságaiban keresendő: a rendkívül vad környezet, mely a világ bármely táján elvándorlásra ösztönözne, az andoki ember számára kihívássá lett. Az itt élők hősies küzdelemmel nem csak élhető területté változtatták a tájat, hanem gyökerestől felszámolták az éhezés és a nyomor lehetőségét. A világon sehol nem találhatók lakott területek abban a magasságban, mint ahol az inkák létrehozták a saját városaikat. Tibetben és Etiópiában találunk még erre példákat, de korántsem olyan mértékben, mint az Andokban.
A spanyolok számára, akik egy járványoktól és éhínségtől sújtott kontinensről érkeztek, e hatékony és termelékeny társadalomnak a látványa elképesztő lehetett. Hitetlenség ülhetett ki a katonák arcára, mikor a pusztító és hideg inka utakon megtalálták a hatalmas éléskamrákat, melyekből csillapíthatták éhségüket és szomjukat, és amelyért fizetniük sem kellett senkinek, mivel kifejezetten az utazók ellátására tartották fenn őket.
A spanyolok képzeletét megmozgatta a pompa, főként amikor megérkeztek a 3500 méter magasan fekvő fővárosba, Cuzcóba, melyet csak a Római Birodalomhoz tudtak hasonlítani.

A felfedezés nagyszerűsége azonnal beindította a fantáziájukat. Nem csodálkozhatunk azon, hogy a konkvisztádorok közül néhányan azt hirdették, hogy a Földi Paradicsom - amit a XVI. században még valóban létezőnek hittek - a Földnek ezen a részén található. Azok a spanyolok, akik kevésbé hittek a teológia tanításainak, a nyughatatlanságtól hajtottan meg voltak győződve egy tiszta aranyból épített város létezéséről, mely idővel az El Dorado nevet kapta, és spanyolok generációit nem hagyta nyugodni.
Európában sokakat nyűgöztek le az Új Világból érkezett hírek. Azon könyvek hada, melyek megkísérelték pontosan leírni a társadalmat, Tomas Moro híres "Utópiájának" megírása után, egyre gyarapodtak. Őt követte többek között Campanella és Bacon is. Sokak számára az Utópia megfelelője az Inkák Országa volt.
Az inka társadalom jellegzetességét a társadalomszervezet felettébb egyedülálló formái hozták létre, melyek teljes harmóniában álltak a földrajzi adottságokkal. A következőkben vegyünk sorra néhányat ezek közül a rendezőelvek közül.
A társadalmi szervezet és a gazdaság
Az Andok társadalmai már az inka idők előtt megértették, hogy kis és nagy méretekben egyaránt, csakis közösségi összefogás által válhat lakhatóvá az Andok vidéke. Ez azonban a mezőgazdasági művelés sajátosságait éppúgy megkövetelte, mint az összetett öntözési technikát, és azt a mérnöki munkát, mely megszelídítette az Andok ellenálló hegyoldalait. A teraszos művelési technikának köszönhetően elkerülhették, hogy az esőzések elmossák a termést. Ezt a technikát a mai napig használják az Andokban, de mindenekelőtt az Urubamba völgyében emelkedett magas szintre, a szent városba, Machu Picchuba vezető út mentén. Itt még ma is láthatók a teraszok által szabdalt hatalmas hegyoldalak, melyek mennyei lépcsősorokhoz hasonlíthatók leginkább.

A társadalmi alapegységet ayllunak nevezték, mely családok szövetségéből állt, akik egy meghatározott területet közösen műveltek. Az ayllu feje a curaca volt, általában a közösség egy idősebb tagja, akit a legnagyobb tisztelet övezett. A curaca volt a szóvivő az ayllu, és az inkát képviselő méltóságok között, akik rendszeresen látogatták az ayllukat. A nagyobb munkák elvégzéséhez az Inkának szüksége volt az aylluk munkájára, amit adóként szolgáltattak. A fiataloknak kötelességük volt felszólításra megjelenni és segédkezni a kötelező munkáknál: a teraszok és az öntőző rendszerek építésén kívül létfontosságú volt a ceremoniális központok, az utak, és az élelmiszer raktárak kialakítása. Az élelmiszer raktárakban az élelmiszert tárolták azt követően, hogy gondoskodtak tartósításukról. Ezek egyrészt az utazókat látták el, másrészt rossz termés esetére tartalékot jelentettek, valamint biztosították a "társadalmi törvényt", és ezáltal az istenek kultuszának folyamatosságát is.
A kötelezettségnek ez a fajtája, melyet az Inka megkövetelt, soha nem fizetségből állt. Jobban mondva, senki nem adózott azokból a dolgokból, melyek szükségesek voltak a család önfenntartásához. Az adózási kötelezettség csakis a fizikai munkára korlátozódott. Az embereknek az Inka biztosította az élelmezését, a lakhatását és a ruházkodását, a társadalmi munka egész ideje alatt.
Az Inka és a közösség között fennálló kapcsolatban fellelhető egy olyan szervező elv alkalmazása is, melyet az Inka a mindennapi életben felhasznált, s ez nem más, mint a kölcsönösség.

A kölcsönösség valójában aszimmetrikus volt, mivel az Inka nem azt adta vissza az ayllunak, amit tőle kapott, ennek ellenére a fogalom lényege érvényes maradt: adni és kapni. A kölcsönösség elve, mint említettük, már az inkák előtti időszakban is létezett, és mondhatjuk, hogy az Andok egész területére jellemző volt, s az Andok lakosságának világnézetéből fakadt. Az ayllun belül is a kölcsönösség az, mi meghatározta a mindennapokat. Minthogy nem használtak pénzt, a kereskedelmi kapcsolatokat is a kölcsönös szolgáltatásra alapozták: egy ház építése, egy olyan élelmiszer szükséglete, ami nem áll rendelkezésre, valamilyen vallási rítus lebonyolítása, a mezőgazdasági munkák idején való segédkezés, s még számos tevékenység. Ennek a hagyománynak a fennmaradása napjainkig jelzi ennek a fogalomnak a fontosságát az andoki emberek mentalitásában.
Összefoglalva, megállapíthatjuk, hogy kétirányú kölcsönösség létezett: az egyik horizontálisan az ayllu tagjai között értendő, míg a másik vertikálisan, az ayllu és vezetője, a curaca között, illetve az ayllu és az Inka között állt fenn.
A vertikális kölcsönösség az ayllu és az Inka, vagy az ayllu és főnöke, a curaca között csak akkor következett be, mikor az Inka éppúgy, mint a curaca, a felhalmozott fölösleget visszaszolgáltatta a közösségnek. Ez az, ami elvezet bennünket az inka társadalom megértésének legfontosabb tényezőjéhez: az újraelosztáshoz.
Valójában a munkaerő, amit az aylluk az Inka részére szolgáltatnak az egész birodalom területéről (Dél-Amerika nagy részét magába foglalja) felesleget hoz létre, melyet ő különböző formában visszajuttat a közösségnek, megerősítve ezzel presztízsét és legitimitását, függetlenségének megőrzésével egyidejűleg.

A gazdaság függőleges irányú szabályozása.
Az andoki ember nem csak a hozzá hasonlókkal hozta magát összefüggésbe, hanem az őt körülvevő környezettel is. Ez az a pont, amit sok tanulmány a "gazdaság függőleges irányú szabályozásaként" határoz meg. Ez egy következő fajtája azoknak a sratégiáknak, melyet az andoki ember alkalmazott annak érdekében, hogy fenntartsa a természettel való harmonikus együttélését.
Az Andok lakói tudták, hogy önfenntartásuk biztosítékainak megteremtéséhez - mely célt a régi korok társadalmainak családjai tradicionálisan kitűztek maguk elé - különböző magasságokban kellett területeket birtokolniuk, mivel csak így lehetett változatos termést biztosítani.
Az Andokban a területek függőleges irányú birtoklásából egyenesen következik a monokultúrán alapuló termelés, mivel egy magassági szinten (melyet meghatározott klimatikus viszonyok jellemeznek) mindig ugyanazt termesztik. A függőleges művelés ugyanakkor biztosítja a termények változatosságát is. Például, azok a közösségek, melyeknek 3600 méteres magasságban volt a központjuk és legfőképpen burgonyát termesztettek, 2000 méteren ugyancsak rendelkeztek területekkel, ahol már lehetséges volt a kukorica, különböző gyümölcsök, stb. termesztése. Ugyanakkor voltak területeik 4000 méter felett is, ahol mindenekelőtt a láma csordáknak biztosítottak legelőket. Sőt, még a tengerparton is lehettek területeik, ahol a ruháik alapanyagául szolgáló gyapotot termesztették.
Mikor megérkeztek a spanyolok, az inka társadalomban ennek az alapvető szervezőerőnek a figyelmen kívül hagyása konfliktusok sorozatát eredményezte. A tulajdon fogalma, melyet a spanyolok vezettek be, alapvetően egy határok által kijelölt terület birtoklásán alapult, és nagyon távol állt attól a területbirtoklási elképzeléstől, melyet az inkák követtek, s ami sokkal rugalmasabb volt, nem összefüggő területekből állt és ennek következtében biztosította a termények változatossá.